Közös költség hátralék – adósságkezelés I. rész

A közgyűléseken szinte kivétel nélkül előkerül a nem fizetők helyzetének rendezése, hiszen a közös költséget az előirányzat szerint fizetők “potyautasként” cipelik hátukon a nem fizetőket. A társasházkezelők legnagyobb igyekezetük és empátiájuk mellett sem tudják pusztán szociális alapon kezelni a helyzetet, hiszen munkakörüknél fogva kötelességük a szerencsére többségben lévő, a közös költséget fizetők jogos érdekeinek képviselete, az adósságok beszedésének elindítása.
Sokszor, sajnos indulatoktól sem mentesen, merül fel közgyűléseken, fogadó órákon a társasházkezelők felelőssége egy-egy jelentős közös költség kintlévőséggel küzdő társasház esetében. Természetesen ez akár jogos is lehet, amennyiben a társasházkezelő semmit nem tesz az adósság rendezésének érdekében, azonban tudni kell hogy a törvények /ThTv, Ptk, VhTv/ által nyújtott keretek nem túl tágak. Semmi esetre sem áll fenn az a lehetőség hogy a közös képviselő a közös költséggel elmaradt tulajdonost ingatlanából közvetlenül kilakoltassa, vagy nem megfelelő életvitel esetén a közös költség helyett más javakra fordított összegeket elvonja.
Egyes számítások szerint ma Magyarországon egy 250 milliárdos “társasházi bomba” ketyeg. Ez azt jelenti hogy a társasházban élő tulajdonosok összességében ennyi tartozást halmoztak fel. Ennek a hatalmas összegnek a hallatán mindenkiben felmerül a kérdés: ki fogja ezt kifizetni? A magyarországi társasházak megalapításának sajnos semmilyen előzménye, semminemű tapasztalatokon alapuló gyakorlata nem volt. A rendszerváltók alig titkolt szándéka volt, hogy oly módon, mint a valamikor földtulajdonnal rendelkezőket a kárpótlás intézményével, úgy a városokban lakókat az egykori “tanácsi lakások” kedvezményes megvásárolhatóságával kompenzálják. Természetesen a lakók jelentős része élt a kedvezménnyel és a piaci áraknál jóval alacsonyabban megvásárolta az önkormányzatoktól a lakásokat a 90-es évek elején.
A tulajdonszerzés eufóriája /hiszen az állampárt regnálása alatt a magántulajdon birtoklása szinte bűn volt/ elnyomta azt fajta felelős gondolkodást, melynek kapcsán az újdonsült vevők mélyre hatóan megvizsgálták volna az ingatlanok műszaki és egyéb településszociológiai adottságait. Az önkormányzatok igyekeztek korrekt módon, műszaki dokumentációkkal ellátni az adott ingatlanokat, de ez a legtöbb esetben szinte semmit nem számított, a felkínált lakásokat a benne lakók az esetek nagy többségében megvásárolták, pedig szinte kódolt volt a zsákbamacska effektus.

A gondok szinte a kezdetektől jelentkeztek. Nagy probléma volt – és a mai napig kitapintható – a tulajdonosi szemlélet szinte teljes hiánya. Ha valami elromlott, tönkrement a tulajdonosok ölbe tett kézzel várták, hogy valaki megjavítsa. Az első, szinte kivétel nélkül tulajdonosokból verbuválódott „szürke kardigános, kockás füzettel járó” közös képviselők ideje viszonylag hamar lejárt, hiszen a jó szándék ellenére, hozzáértés hiányában sok társasház szinte csőd közeli helyzetbe került. Az új tulajdonosok egyszerűen mintha nem akarták volna felfogni, hogy a közösen igénybe vett szolgáltatásokért is fizetni kell. A közműszolgáltatók érdekérvényesítő képessége az egyénileg mérhető szolgáltatások esetében jó volt, hiszen egyszerűen kizárták a fogyasztót a szolgáltatásból. Mára ennek időintervalluma a minimálisra csökkent /max. két hónap/, a szolgáltatók „profi” módon már nem gyűjtenek adósokat, akiket aztán kezelni kell, inkább rövid úton kizárják őket a szolgáltatásból. Meg kellett oldani a költségmegosztást, ennek a víz esetében volt a legnagyobb jelentősége. Az egyéni vízmérők /Vízművek felé elszámoló/ felszerelésére nem kötelezhetők a tulajdonosok, tehát maradtak a különböző megosztási módok /négyzetméter alapú, lakásban lakók száma szerinti/. Ezen elszámolási módokkal, amennyiben nem értettek egyet, a tulajdonosok egy része egyszerűen nem fizetett. Nagyon hasonló volt a helyzet a távhőszolgáltatás esetében is. Mindkét szolgáltatásra jellemző volt /és a mai napig is az/, hogy vagy egyáltalán nem, vagy csak egész lakótömböket, lakóközösségeket lehetett volna nem fizetés esetén kizárni. Ennek felvállalását a szolgáltatók csak a legritkább esetben vállalták, mivel szinte automatikusan országos sajtóhír lett az ilyen eseményekből.

Mint a fentiekből látszik, szinte a társasházi tulajdonok létrejöttekor el kezdtek felhalmozódni az adósságok. Olyan paradoxonok is előfordultak, hogy újépítésű társasházi ingatlant eleve közös költség hátralékkal lehetett megvásárolni, hiszen amíg az összes ingatlan nem került értékesítésre a felmerülő közös költséget ráhárították a már meglévő tulajdonosokra. A 90-es évek közepén tetézte a gondokat az addigi legnagyobb mértéket öltő munkanélküliség, valamint a szintén addig még soha nem látott infláció, mely különösen az energiahordozók esetében volt kimagasló. Ezek a tények az alacsony egzisztenciájú társasházi tulajdonosi réteget a nem fizetés irányába taszították, viszonylag kevesen voltak hajlandók szembesülni azzal a ténnyel /és ez ma is így van/ hogy társasházi tulajdonukat nem tudják az adott jövedelmi szintjükön fenntartani. Elsőként a panel épületekből kezdtek kiköltözni főleg a külső kerületekbe – ahol adott esetben csatornázatlan területek is előfordultak – jó részt alacsonyabb komfort fokozatú ingatlanokba, vagy az agglomerációba még éppen nem beletartozó területekre / Jászság, Tápióság, stb/. Mindezek csak azért kerülnek említésre mert az adósságrendezésnek egyfajta modelljét mutatják.

Hogy hogyan alakult az adósságok további felhalmozódása,illetve miként hatott a közműszolgáltatók privatizálása és hogy mik az adósságkezelés módjai manapság, írásunk következő részében tudhatják meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.